Marczali Henrik történetíró, egyetemi tanár

165 éve született Marczali Henrik, aki páratlan életművet alkotott, 54 éves korára a legnagyobb és legkiválóbb teljesítményű magyar történetíróvá vált.

Morgenstern Henrik 1856. április 3-án született Marcaliban, magyar és német anyanyelvű zsidó családba. Az édesapja Morgenstern/Marczali Mihály (1824-1889) a helyi közösség első főrabbija, míg az édesanyja Freyer Rozália Sára (1831-1906), Győr neves rabbijának, Freyer Salamon Jakabnak a leánya volt. Hét gyermekük született, akik közül Henrik már korán kitűnt tehetségével: négy évesen írt és olvasott, majd 14 éves koráig a héber, a latin, a német, a görög, a francia és az angol nyelvet is elsajátította. Az ifjú Morgenstern Csurgón, Győrött és Pápán református kollégiumokban tanult, majd 1870-ben a pesti egyetem bölcsészkarára iratkozott be. 1875-78 között berlini és párizsi egyetemeken tanult. (Közben, 1873-ban a családja a nevét Marczalira magyarosította.) Hazatérése után a pesti tanárképző főiskolán magántanárként, majd 1880-tól rendes tanárként tanított. 1883-ban feleségül vette Schimdl Laurát (1866-1920), házasságukból két leányuk született: Erzsébet (1885-1937) és Paula (1889-?). Marczali Mihálytól az ifjú házasok egy gombai szőlőbirtokot kaptak ajándékba.

Marczali Henriket 1893-ban a Magyar Tudományos Akadémia a levelező tagjává választotta. 1895-ben a Magyar Történelmi Társulat igazgatósági választmányi tagjává fogadták, valamint a Budapesti Magyar Királyi Tudomány-Egyetemen – 15 évnyi várakozás után, mint az első zsidót – nyilvános rendes tanárrá nevezték ki. Ahhoz a dualizmus kori, liberális magyar történész-nemzedékhez tartozott, amelyik megújította a történész szakmát, és modern tudományos elvek, forráskritikai munkák alapján dolgozott. Ő volt az első, aki korának magyar vezető személyiségeivel (pl. Kossuth Lajos, Andrássy Gyula, Eötvös Lóránd) egységes kérdésekkel és szociológiai alapossággal kortörténeti interjúkat készített, továbbá szorgalmazta a rendszeres levéltári forrásfeldolgozás beépítését szakmájába. A Pallas Nagylexikon cikkírójaként, a Nagy Képes Világtörténet szerkesztőjeként, A magyar honfoglalás kútfői szerzőjeként és II. József korának elismert kutatójaként nemzetközi figyelemre tett szert. 1910-től azonban számos alaptalan, politikai tartalmú támadás érte szakmai irigyei és a budapesti antiszemita körök részéről. Az ellene zajló, lejárató sajtókampány utáni rágalmazási perét 1913-ban megnyerte. Tanártársai és diákjai kiálltak mellette, ám a meghurcoltatás igen sokat ártott hírnevének, amit a világháború alatti páratlan népszerűsége csak halványan feledtetett. 1920-ban szeretett feleségének az elvesztése megtörtté és keserűvé tette. Eközben az új egyetemi vezetés, a régi ellenfelei Marczali Henriket, az ellenforradalmi megtorlások elleni határozott felszólalásai miatt – két sikeres igazolási eljárás ellenére –, 1919-ben kényszerszabadságra, majd 1924-ben nyugdíjba küldték. Habár a tanárságnak búcsút kellett intenie, de nem vonult vissza a publikálástól. Igazán nagy történeti szintéziseket az 1935-ben megjelent Erdély történetén kívül a továbbiakban már nem jelentetett meg, ellenben időről-időre közölt új tanulmányokat. Az 1920-as években a szegénységben élő Marczali Henrik legfőbb feladatának a magyar háborús felelősség és a trianoni igazságtalanság kérdéseinek tisztázását tekintette. Az 1920-as évek elejétől történelmi témájú publicisztikáinak száma rohamosan megugrott. A magát írásból eltartó tudós több napilapnak is külső munkatársa lett. Rendszeresen közölt cikkeket Az Ujságban, a Budapesti Hirlapban, a Pester Lloydban, a Pesti Hirlapban, a Pesti Naplóban, Az Estben és a Világban. 1929-31 között a Nyugatban adta közre az emlékiratait. A zsidó közélettől sem vonult vissza. Az 1920-as évek elejétől kezdődően a pesti hitközség rendezvényeinek, tudományos előadásainak rendszeres előadója volt, valamint az Egyenlőség című újságban is gyakran publikált. Időnként hazalátogatott Marcaliba a rokonaihoz. Testvére, Marczali Johanna és sógora, Berger Miksa társaságában, majd az unokahúga, dr. Dénes Antalné Berger Jolán, valamint unokaöccse, Berger László családjainak körében nyaralt.

Marczali Henriket életének utolsó évtizedében anyagi nehézségek és egészségügyi gondok gyötörték, emiatt volt tanítványai, pl. Domanovszky Sándor és Hóman Bálint támogatták. Utolsó hónapjait a Zsidó Szeretetkórházban töltötte. Marczali Henrik 84 évesen, 1940. július 23-án halt meg, még a II. világháború magyarországi pusztításai előtt. A Kozma utcai izraelita temetőben temették el. Síremlékének avatásán 1943-ban Tóth Zoltán akadémikus a következőket mondta: „az idős Marczali a gyermekkori emlékei felé fordulva távolodott el a mindennapoktól. Töredezett mondatai egyre a somogyi tájakat idézték, a szülői házat, a szűkebb haza népét, régen elköltözött játszótársait.”

Szülői házának falán 1986-ban a városi tanács emléktáblát avatott a tiszteletére. A későbbiekben Marcali Város Önkormányzata utcát nevezett el róla, majd a szoborparkban 2005-ben mellszobrot állíttatott. 2006-ban a múzeumban egy tudományos konferenciával emlékeztek meg róla. 2017 januárjában a tudós történész életútjának és munkásságának kutatására megalakult a Marczali Henrik Kutatócsoport (Dénes Iván Zoltán, Kecskeméti Károly, Konrád Miklós, Huszár Mihály, Turbucz Péter).

HUSZÁR MIHÁLY történész