DRÓTOZOTT PARASZTI TÁL TISZTÍTÁSA, KIEGÉSZÍTÉSE ÉS KONZERVÁLÁSA

 

A tárgy készítéstechnikai leírása, valamint szerkezeti egységének és esztétikai szépségének helyreállítása Sabján Veronika keramikus iparművész útmutatásainak figyelembevételével valósult meg.

 

1. BEVEZETÉS 

            A múzeumunk által gondozott gyűjtemény főként néprajzi jellegű anyagból áll. Ez az edény a népi fazekasság termékei által alkotott gazdag tárgycsoportba tartozik. Készítéstechnikai megoldásai mellett különösen figyelemreméltóvá teszi, hogy a korabeli használat folyamán bekövetkezett törése után nem dobták el. Egy a falvakat járó, úgynevezett „drótos tót” munkája lehetővé tette, hogy még jó ideig rendeltetésének megfelelően szolgálja a tulajdonosát. Így e második mester kézügyességének köszönhetően a kerámia és a fém összedolgozásának eredményeként egy sérülten is tovább élő, alapvető alkotóelemeiben módosult tárgy jött létre.

 

2. A TÁRGY ADATAI ÉS LEÍRÁSA

             A tárgy adatai:

 

A tárgy neve: tál – drótozott

Lelőhelye: Marcali, gombai városrész

Tulajdonosa: Marcali Múzeum

Leltári száma: 80. 13. 14.

Gyűjteménybe kerülésének időpontja: 1980. december

Szerzeményezési formája: Marcali város tanácsa által átengedett hagyaték

A gyűjteménybe kerülés körülményei: A gombai özvegy Fazekas Ferencné gyermektelenül, azaz örökös nélkül halt el. Hagyatékának tulajdonjoga így a magyar államra, tehát a korabeli marcali tanácsra szállt. Tárgyai rövidesen a múzeumba kerültek.

A tárgy magassága: 16 cm (drótkerettel 16,5 cm)

A talp átmérője: 20 cm

A tál szájának átmérője: 39,5 cm

A tárgy szélessége a meglevő füllel együtt: 44,5 cm

A meglevő fül magassága: 9 cm

  

            A tárgy leírása:

 

            Falusi vagy kisvárosi parasztcsalád konyhai előkészítő eszköze. Keletkezése minden valószínűség szerint az 1910-es évekre tehető. Kialakításából és méretéből következően tésztafélék kelesztésére, esetleg dagasztására használták. Peremének kiképzése arra enged következtetni, hogy eredetileg fedővel is rendelkezett. Ily módon a kemencébe helyezve főzésre, sütésre és aszalásra is alkalmas volt. Ezt a feltételezést a peremen látható, ujjnyi párologtató rés is igazolja.

 

3. TÖRTÉNELMI, KULTÚRTÖRTÉNETI HÁTTÉR 

            A természettől fogva elérhető földet és a tüzet hasznosító fazekas mesterség a legkorábban kialakult kézműipari tevékenységek körébe tartozik. Fejlődése az emberi társadalmak életminőségének meghatározó tényezője. A kezdeti tárolási és táplálkozási funkciókon túllépve az agyagból készített tárgyak rövidesen az otthon díszeivé is válhattak, sőt kultikus jelentéstartam hordozóivá léphettek elő.

            Az égetett tárgyak a földművelő paraszti háztartásokban különösen elterjedtek voltak. Az egészen eltérő rendeltetéshez igazodva népenként és tájegységenként igen változatos szerkezeti és formai sajátságok alakultak ki. A késztermék minőségét az elérhető és felhasznált nyersanyagok és a díszítési technikák is mind-mind alapvetően befolyásolták.

            Az egészen különböző igényeket kielégítő konyhai edények a gyakori kézbevétel miatt gyakran csorbultak vagy eltörtek. Megmentésükre, ragasztásukra régészeti leletek formájában egészen ősi példákkal is találkozunk. Újabb keletű technológiaként a vékony drótszálakkal történő megerősítés terjedt el. Így a nagy fontossággal bíró vagy értékes cserépedények egy részét sérülten is tovább használhatták.

  

4. KÉSZÍTÉSTECHNIKA 

            A népi fazekasmesterség iparűzői saját kezűleg előállított, tehát minden esetben egyedileg készített alapanyagokat használtak fel. Ez a tény a közelükben hozzáférhető agyag minőségétől függően tájegységenként eltérő tulajdonságokkal rendelkező termékeket eredményezett. Tárgyunk alapanyaga durvább szemcséket is tartalmazó, úgynevezett sovány agyag. Az ilyenfajta kőzettörmelékkel keveredett agyag javítja a nyers és az égetett tárgyak szilárdságát. Alkalmas tehát nagyobb méretű, illetve az agyag összetételétől függően tűzálló edények létrehozására. Tárgyunk falának vastagsága és anyagminősége a nagyobb hőmérsékleti ingadozások elviselését nem valószínűsíti.

            A tál korongozással készült. Vékony és mégis egyenletesen kidolgozott fala magas fokú szakmai hozzáértésről tanúskodik. Ennek az edénytípusnak az előállítása különösen az ilyen nagy méret esetén valóságos kihívást jelent a fazekasok számára. Ezt jelzi az is, hogy a száj megerősítésére kettős peremet kellett képezni, melyek közül a felső egyúttal fedőbeülésként is szolgál.

            Az edény telitalpas, vagyis fenékszög kialakítása nélkül formázták. Ennek a horpadásnak a hiányát azért kell hangsúlyozni, mert ugyanekkor a teljes felületet, így a talpat is máz fedi. Ez csak úgynevezett agyagtüskék felhelyezésével lehetett megoldani, amelyeket az égetés után természetesen lepattintottak.

            A tál fejt fülét a mester még nyers állapotban rögzítette az edényen. A tapadást a fül tövénél alkalmazott egyujjas benyomással erősítette meg, ami egyúttal díszítő motívumként is szolgál.

            A felületet kívülről fazekasbarna, rozsdaszínű ólommáz borítja. Ennek mintázatát a megyénkre jellemző módon a mártást követő kézzel végzett fröcsköléssel és elkenéssel hozták létre. Jelen tárgy készítője a fröcsköléshez híg fazekaszöld és barna mázakat használt. Az égetés során bekövetkezett, vélhetően nem szándékos történések eredményeként a tál ezen külső máza a megszokottól eltérően irizál. Ezt a tulajdonságot főként a máz réz- és ólomtartalma idézi elő redukciós (vagyis oxigéntől elzárt) légkör kialakulása esetén.

            Az edény belső felületének máza szintén különleges sajátosságokat mutat. Első rétegként a tárgy még nyers felületére fehér engób került felhordásra. Majd a zsengélő égetés után szintén ólmos bevonatot kapott. Ez okozza az egyébként vékony mázréteg enyhén irizáló hatását.

            A tárgy darabjait összetartó drótháló tanulmányozásával következtethetünk a készítője által alkalmazott technikára. Ez a mester az első lépésben egy 3X3 négyzetből álló alapot alakított ki. Ehhez nyolc szál egyenes drótra volt szüksége. A szálakat két négyes csoportban alkalmazta. Négyet párhuzamosan lefektetve, a következő négyet ezekkel merőleges irányban fonta egybe. Az ily módon keletkezett alapra került a tál talpa.

            A második lépésben a hosszúra hagyott egyenes drótszálakat a tál oldalának vonalát követve, felfelé hajlította. Ezt követően egy újabb szál segítségével egy alulról indított csigavonalban haladva rögzítette egymáshoz a felfelé mutató szálakat. Ezeknek maradékát a művelet befejezéseként egy a peremen végigvezetett szálra tekerte fel.

 

5. ÁLLAPOTFELMÉRÉS

             A kerámiaedény darabokra törött állapotban van. Négy nagyobb és egy kisebb darabja megmaradt, ám egyes töredékek, közöttük az egyik fül hiányoznak. Szerkezete kezdetben valószínűleg csak két darabra vált el. Ezt a szétrepedést fizikai behatáson kívül a túlságosan magas hőfok is előidézhette. Drótozásos technikával megvalósított javítására minden bizonnyal ezt követően került sor. A feltehetően későbbi, több darabra történő széthullás után kísérletet tettek az egyes elemek összeragasztására. Erre a szemmel látható ragasztóanyag maradványokból következtethetünk. A máz a használat következtében főként a belső részeken több helyütt megkopott.

            Az egy milliméteres átmérőjű drótból húzott háló teljes felületét korrózió fedi. Szálai számos ponton elszakadtak és hiányok is keletkeztek. A talprészen a drót a nyomás és a kopás miatt különösen elvékonyodott.

  

6. TISZTÍTÁS

            Mechanikus tisztítás

 

            A kerámia edénydarabokat az első lépésben enyhén mosószeres csapvízben öblítettem le. A száradás után a makacs szennyeződéseket és cementálódott ételmaradványokat fogpiszkáló, fogkefe és orvosi szike segítségével távolítottam el. Eközben a törésvonalak mentén, különösen a talphoz tartozó részeknél egy korábbi megerősítés nyomaira bukkantam. A felhasznált ragasztó sötétbarna vagy fekete színű, s bizonyára a nedvesség hatására már ismét képlékeny állapotú volt. Jelenlétét fényképekkel dokumentáltam és anyagmintát is vettem belőle. Ez után orvosi szikével és fogkefével lekapartam, hogy az elkövetkező ragasztást ne akadályozhassa. Ugyanezen okból a kezelésbe vett törésfelületeket nedves tisztítással ismét portalanítottam.

            A korrózió által meggyengített egy milliméteres átmérőjű drótháló mechanikus tisztítása csupán a portalanításra korlátozódhatott. A művelethez erős szálú fogkefét használtam. A rozsda hatékonyabb eszközökkel történő megbontása a fémmaggal gyakorlatilag nem rendelkező szerkezet szétesésével fenyegetett, ezért ezzel nem is kísérleteztem.

            A tárgy alkotóelemei további tisztítást nem igényeltek, így kémiai beavatkozásra sem került sor.

 

7. A DRÓTHÁLÓ KEZELÉSE ÉS KONZERVÁLÁSA

             A mechanikus tisztítást követően a dróthálót a Ferrokémia „Korant” elnevezésű rozsdaátalakító festékével vontam be. Történt ez azért, mert a rozsda eltávolítása nem jöhetett szóba, ezért a stabilizálására kellett törekednem. A szer vizes bázisú és klórt is tartalmaz, ám a száradás után egybefüggő, fényes fekete felületet hoz létre. Ez a dekoratív bevonat a további korróziót már megakadályozza. A festék felhordását ecsettel, két rétegben oldottam meg. Az első réteg vízzel higítva, a második higítás nélkül került a tárgyra.

  

8. A TÖRÖTT PARASZTTÁL RESTAURÁLÁSA

             A tál darabjainak ragasztásához az UHU Hart modellragasztót használtam. Oldószere az aceton.

            A hiányok pótlásához a Horváth-féle G5/B3 típusjelű, kiváló minőségű modellgipszet választottuk. Felvitele előtt a tál belső faláról és a meglevő fül belső ívéről plasztilin alkalmazásával negatív mintát vettünk. Az első lépésben a tál testét egészítettük ki. A hiányzó rész külső profiljának húzásához egy vékony, kemény műanyaglapkából sablont készítettünk. Ennek biztos mozgatásához a tál szájához igazodó, ívelt vezetőfelületet rögzítettünk. A sablon csúsztatását szappanhabos síkosítással segítettük elő. A meglevő fül belső felületéről vett mintát a törött csonkokra illesztettük és a még folyékony gipszből új fület építettünk.

            A kiegészítések formára igazítását még félkemény, nedves állapotban elvégeztük. A faragáshoz gipszgyalut, kemény és puha citlingeket, orvosi szikét és csiszolópapírt vettünk igénybe.

            A pótlások harmonizálása műanyagalapú akril festékkel valósult meg. A tál belső felületének árnyalatát fehér, sárga és barna színekből kevertük ki. A külső felülethez ezek mellett a vörös és a kék színekre is szükség volt. A kikevert festék felhordását szivaccsal és ecsettel végeztük.

 

Nagy Csaba műtárgyvédelmi asszisztens