Ma 2017. december 12., kedd, Gabriella napja van. Holnap Luca és Otília napja lesz.

Állományvédelmi projekt

 

 

 

 NKA logo 2012 RGB

 

  

SZAKMAI  BESZÁMOLÓ

 

 

  

A  MARCALI  TERÜLETI  MÚZEUMBAN  ŐRZÖTT

 

GYUGYI  KOVÁCSSZERSZÁMOK

 

TISZTÍTÁSA  ÉS  KONZERVÁLÁSA

 

  

 

 

                                                                       Készítette: Nagy Csaba

                                                                                          műtárgyvédelmi asszisztens

                                                                                          Marcali Múzeum

                                                                                          2015. október 01. - 2016. március 23.

 

  

 

 

A  GYUGYI  KOVÁCSMŰHELY  ANYAGÁNAK

TISZTÍTÁSA  ÉS  KONZERVÁLÁSA

 

1. BEVEZETÉS

 

Múzeumunk gyűjteményébe 1981 nyarán az észak-somogyi Lengyeltóti mellett fekvő Gyugy község kovácsműhelyének szerszámai is bekerültek. A kovácsmesterség ezen eszközei a XIX. század végéről illetve a XX. század első évtizedeiből származnak. Noha múzeumunk korabeli előde, a Marcali Helytörténeti és Munkásmozgalmi Múzeum vásárlás útján jutott hozzá ezekhez a tárgyakhoz, azok kezelésben mind a mai napig nem részesültek. Állapotukat különösen lerontotta, hogy elhelyezésükre egy külső raktárhelyiségben került sor. A rosszul szigetelt, nedves épületben az évszaktól függően 70-90 százalékos relatív páratartalom uralkodott, ami a főleg vasból készült eszközöket erőteljesen károsította.

            A teljes egészében leltározott kovácsipari eszközállomány a konzerválás megvalósítása után immár a műtárgyvédelmi követelményeknek megfelelő elhelyezést kaphat. Hasznosítására többféle lehetőség is kínálkozik. Intézményünk állandó kiállítása a kézművesség hagyományain alapul, így múzeumpedagógiai törekvéseink részben a bemutatott szakmák megismertetését célozzák. A Hikman Béla műlakatos mester emlékét őrző kovácsműhelyben szemléltetésre kerülő tárgyak köre a gyugyi anyag egyes darabjainak felhasználásával még tovább gazdagodhatna. A jövőben Hikman Béla marcali lakóháza is kiállítóhellyé válhat, ahol a most kezelésben részesülő fémipari szerszámok megint csak jelentős szerephez juthatnak.

           

 

2. A TÁRGYCSOPORT ADATAI ÉS LEÍRÁSA

 

 

            A tárgycsoport adatai:

 

A tárgycsoport neve: Gyugy község kovácsműhelyének anyaga

Lelőhelye: Gyugy

Tulajdonosa: Marcali Múzeum

A tárgyak leltári száma: a „81.3.” előtag alatt

A tárgycsoport gyűjteménybe kerülésének időpontja: 1981. május

Szerzeményezési formája: vétel

A gyűjteménybe kerülés körülményei: a tárgycsoportot a Marcali Múzeum jogelőde, a Marcali Helytörténeti és Munkásmozgalmi Múzeum vásárolta meg a boglárlellei (ma Balatonboglár és Balatonlelle) Lenhoffer Ferencnétől

Kezelésre átadta: Babina Csabáné gyűjteménykezelő

Átvette: Nagy Csaba műtárgyvédelmi asszisztens

Dátum: 2015. 06. 16.

 

 

            A tárgycsoport leírása:

 

A gyugyi anyag találóan szemléltetheti egy észak-somogyi falu kovácsműhelyének felszerelését. A  teljes egészében leltározott kézműipari eszközállomány 100 darab nagyobb és 130 darab kisebb tárgyból áll. Jellemző szerszámok a kalapácsok, a fogók, a menet- és hidegvágók, a villáskulcsok, a reszelők, a vésők, a fúrók, a lyukasztók, a szám- és betűbeütő vasak, a szeg- és szegecsfejezők, a kulcsok és a patkolószerszámok. A tárgycsoport darabjai a korábbi kedvezőtlen tárolási körülmények eredményeként erősen korrodált állapotba kerültek. A munkavégzés követelményeinek megfelelően több eszközt nem egyszerűen vasból, hanem faanyagokkal kombinálva hoztak létre. Ez a körülmény a kezelés folyamán külön figyelmet igényel.

3. TÖRTÉNELMI, KULTÚRTÖRTÉNETI HÁTTÉR

 

Ha a kovácsmesterség gyakorlásában rejlő kihívásokra tekintünk, igazán meglepő, hogy mennyire korai hagyományokra tekint vissza ez a tevékenység. A Földtörténet vulkános időszakában rengeteg fémolvadék került a felszínre. Jóval később őseik ezeket a kihűlt és megszilárdult rögöket először még csak hidegen kalapálva, de alakítani kezdték. Teljesítményük jelentőségét mutatja, hogy az emberiség történelmének egy részét a fémek megmunkálásának területén elért eredményekhez igazodva szakaszoljuk.

            A vaskor szakembereinek képességei szinte már a csúcsokat ostromolták, hiszen alapanyaguk a természetben nem is fordul elő. A vasat érceiből kellett kinyerni, vagyis hasznosítása az első lépéstől kezdve valóságos tudományos ismereteket követelt meg. Nem véletlen, hogy az ókori népek által imádott istenségek körében a kovács mesterséget űző szellemlények is felbukkantak, gondoljunk például a görög Héphaistosra. Az Olympos ezen lakója a közhiedelem szerint sánta volt. Trencsényi-Waldapfel Imre egy elemzése e mitikus vonásból is a kovácsok szakértelmének kiemelkedő fontosságára következtetett:

 

            „Úgy látszik […] szokásban lehetett a kovácsok szabad mozgását gátolni, némelykor úgy is, hogy lábukat megnyomorították. A kegyetlen rendszabály célja az volt, hogy a kovácsok kizárólag rabtartójuk számára használják fel rendkívül értékes […] tudásukat.”[1]

 

            Ugyanezen haszonelv módosulásaként a rómaiak kifejezetten törekedtek a birodalmuktól egyébként független noricumi kelta vaskovácsok háborítatlanságának megőrzésére. Nem haboztak a védelmükre sietni, ha azoknak munkáját barbár fenyegetés veszélyeztette. Hiszen egy-egy legionárius felszerelésének előállításához hét kilogrammnyi vas feldolgozása szükségeltetett. Érthető tehát, hogy Róma igyekezett biztosítani hadserege legkiválóbb fegyverszállítóinak zavartalan működését.

            A kovácsokat a harci eszközök gyártása mellett a mezőgazdasági termelés szolgálatában foglalkoztatták a leginkább. A falvak és az uradalmi majorságok parasztjai és cselédei földműves szerszámokkal, például kapával, kaszával, vasvillával dolgoztak. Terményeik mozgatása lovas kocsikkal vagy ökrös szekerekkel történt, s az igavonó lovak patkolásának tudománya is nagyfokú felkészültség eredménye volt. A fogatolt járművek előállítását általában nem a kovácsok végezték, arra egy másik iparosréteg szakosodott. Ám ezek a magyar néphagyományban bognárokként emlegetett személyek is sokféle vasból készült alkatrésszel dolgoztak, vagyis munkájuk a kovácsműhelyekből származó cikkek meglététől függött. A tűz és a fémek kölcsönhatásának legképzettebb és legtapasztaltabb ismerői ugyanakkor műlakatosokként elégítettek ki akár luxusigényeket.

            A szakma XX. századi szerepéről és fogásairól még egészen friss emlékeink vannak. A Marcali Múzeum könyvtárában egy diákdolgozat is őrzi a közelmúlt e jellegzetes iparűzőinek alakját. A művet Berkes Tünde, a marcali gimnázium tanulója szerkesztette 1981-ben „Egy kismesterség nagymestere” címmel. Riportokon alapuló írása főként az 1927-ben született Kőhalmi Lajos pályafutására összpontosít. Az isaszegi férfi egy fővárosi üzemben sajátította el a szakma fortélyait, a beszélgetések idején pedig a Somogyi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság Marcali Erdészetének patkolókovácsaként tevékenykedett.

            Berkes Tünde alapos tanulmánya a Kőhalmi-féle műhely szerszámainak pontos leltárát is tartalmazza. Így közli, hogy ott 48 kalapácsot, 37 fogót, 11 reszelőt, valamint 9 üllőbetétet (azaz steklit) talált a legfontosabb munkaeszközök sorában. A múzeumunk által gondozott gyugyi tárgycsoport ugyanezen elemeit illetően megállapítható, hogy hozzánk 23 nyelezett szerszám (kalapács), 19 fogó, 4 reszelő és 17 üllőbetét került be. Az összehasonlítás egy kisebb vagy eltérő megmunkálási területre szakosodott műhelyet feltételez, esetleg hiányosan megszerzett állományra enged következtetni.

 

            A komoly fizikai erőnlétet, kézügyességet és kitartást igénylő szakma iránt az 1980-as és '90-es években egyre kevesebb érdeklődés mutatkozott. Pedig a kovácsok munkáját sokan, például a lovakkal is foglalkozó gazdálkodók a jövőben sem nélkülözhetik. Marcali vonzáskörzetében az utóbbi időben a somogyzsitfa-szőcsénypusztai középiskolában erősítették meg a mesterség utóvédjeit. Az 1991/92-es és a 2008/09-es tanévek között folytatott mezőgazdasági kovácsképzés Fábos László szakoktató irányítása mellett zajlott. Emellett a kalapács és az üllő hívei az ugyancsak közeli Vésén évente ünnepélyes összejöveteleket és vetélkedőket is tartanak. Ezt a reneszánszot alighanem a Kőhalmi Lajos által oly találóan megfogalmazott élmények is táplálják:

 

            „Minden embert, ha győzedelmeskedik valami fölött, akkor az öröm és a boldogság érzése fogja el. Lehet, hogy ezek nagy szavaknak hatnak, de ezt az érzést egy kovács naponta átéli. Mert képzeljük csak el, hogy adva van egy szál vas és abból hevítés után azt csinál az ember, amit akar. Úgy hajlítom, formálom ahogy nekem tetszik. Ez a csodálatos, hogy az ember úrrá tud lenni a rideg vas fölött. Művészetnek nevezzem? Talán annak is lehet.”[2]

           

 

4. KÉSZÍTÉSTECHNIKA

 

A fémek közül a vasat viszonylag későn ismerte meg az emberiség. Ennek oka az elem nagy vegyülőképességében keresendő, ugyanis a vas leginkább oxidok formájában van jelen az érceiben. Éppen e nagyfokú kémiai aktivitás miatt sok fémmel összehasonlítva a vas nehezebben redukálható. Olvadáspontja 1.539 Celsius-fok, vagyis igen magas. Tudva, hogy ezt a hőfokot kezdetlegesebb technológiával mennyire nehéz megközelíteni, érthető, hogy miért csak az időszámításunk előtti 1.500-as években indult terjedésnek a vas használata. Megmunkálói faszén tüzelésű kemence-tűzhelyen hevítették, redukálószerként a folyamat közben felszabaduló szén-monoxid volt a segítségükre.

            A fém tekintélyét és keresettségét az alapozta meg, hogy tapasztalat szerint ötvöző anyagok nélkül is ellenállóbb mint a bronz. Kontinensünk vasművességének alapjait a kelta népek teremtették meg. A La Téne gyűjtőnévvel jelölt kultúrájuk vasiparra utaló lelőhelyeinek száma Magyarország területén is tucatnyira rúg.[3] Az egykori kelta fegyverkovácsok igen kifinomult készítéstechnikai megoldásokat alkalmaztak. A késeket, a kardhüvelyeket és a lándzsahegyeket véséssel vagy tausírozással díszítették, a kardok pengéjét poncolták. Egyes műhelyek és mesterek már termékazonosító védjegyeket is használtak.[4]

            A vas formálásának kulcsa hevítettségének hőfoka. Ennek alapszabályait már az idősebb Plinius, egy az első évszázadban élt római tudós feljegyzései is rögzítették:

 

            „A tűzzel hevített vas, ha nem edzik meg kalapácsütésekkel, tönkremegy. Amikor vörösen izzik, nem alkalmas arra, hogy kalapáccsal alakítsák, de az előtt sem, hogy elkezd fehéredni.”[5]

 

            A magas hőfokot a tüzelőanyag égésének fokozásával érték el. Ennek érdekében friss, oxigéndús levegőt pumpáló fújtatót csatlakoztattak a tűzhelyhez. Az alakíthatóvá tett vas formálása általában egy nehéz üllőn történt. Az ehhez felhasznált szerszámok skálája a kalapácsoktól kezdve a vágó- és fúrószerszámokon át egészen a reszelőkig, igen sokféle munkaeszközt ölelt fel.

 

            Mint minden kézműipari tevékenységre, így a kovácsmesterségre is jellemző volt, hogy a benne dolgozók igyekeztek kézreálló szerszámokhoz jutni. Ennek érdekében a kellő gyakorlat megszerzése után az eszközeik egy részét saját maguk állították elő. Ez az említett Kőhalmi Lajos esetében is igaz volt:

 

            „Az üllő, a fúrógép, a szekrény, a satu és a menetvágók kivételével minden kéziszerszám a kovácsolt szerszámok is , ebben a műhelyben készült.”[6]

 

            Ugyanez a sajátosság a gyugyi anyagról is elmondható. A 81.3.19. leltári számon nyilvántartott nyeles „C” vágót vizsgálva például egyértelműen megállapítható, hogy azt egy kalapácsból alakították át. A villáskulcsok sorában a 81.3.87.4. és 81.3.87.5. leltári számú példányok mindegyike négy-négy darabból született. Megmunkálásuk rendkívül durva, s felületükön az egyes darabok hegesztés nélküli illesztésének nyomai is pontosan megfigyelhetőek. Hasonlóan a tűzi fogók kiképzését látva is nehezen hihető, hogy egy a sorozatgyártásukra specializálódott üzemből származnának. A kalapácsok megviselt mivolta, hajszálrepedései, sőt rózsaszerűen szétnyílt munkafelületei is igen beszédesek. Ezek a használat során keletkezett, néha egészen súlyos elváltozások szintén az alkalmi kivitelre utalnak. Az ilyen sérüléseket elszenvedett tárgyak nem a nagyfokú igénybevételnek megfelelően edzett acélból készültek, hanem a házilagosan elérhető, gyengébb minőségű nyersanyagokból hozták létre őket. A tárgyak felületén itt-ott felfedezhető számjegyek és motívumtöredékek is arról árulkodnak, hogy az adott vasdarab egy másféle rendeltetéssel bíró szerszámként korábban már legalább egyszer testet öltött. A gyárban készített munkaeszközök szép példája ugyanakkor a 81.3.88.1. leltári számmal ellátott reszelő. Ez fémbeütése alapján egy Blegkmann nevű tulajdonos üzeméből került ki.

 

 

5. ÁLLAPOTFELMÉRÉS

 

A hosszú idő óta kedvezőtlen körülmények, párás viszonyok között elhelyezett fémtárgyak teljes felületét vékonyabb vagy vastagabb korróziós réteg fedi. A nagyfokú rozsdásodás következtében előfordul, hogy a fogók és más mozgatható alkotóelemekből álló eszközök részei „összegyógyultak”, karjaik szétnyitása jelenleg nem lehetséges. Hasonló okokból kifolyólag a menetvágókba az utolsóként használt és a főalkatrészekben hagyott vágóidomok szorultak bele. A kalapácsok emellett az egykori használatból származó károsodások nyomait is viselik. Az erőteljes fizikai igénybevételnek leginkább kitett felületeik repedezettek, visszahajlottak és szétnyíltak, sőt lemezesen töredezettek. Néhol kisebb-nagyobb darabok lepattanását állapíthatjuk meg. Egyes szerszámok nyele hiányzik vagy benntörött a fém alkotórészekben. Más eszközök esetében zsíros, olajos szennyeződés is megfigyelhető.

            A nyelezett szerszámok fa alkotóelemeit korom, zsír és por fekete rétege borítja. Emiatt rovarkártevők jelenléte nem látható és nem is valószínű. Többségük szemrevételezésekor házilagos előállításra következtethetünk. A nyeleken gyakran változó mélységű repedések futnak, sőt kettő a teljes hosszában szétnyílt. A számbeütő vasak megmarkolására szolgáló fogantyúk égésnyomokkal tarkítottak. Ilyen elváltozások valószínűleg más nyelek tisztítása során is előbukkannak majd.

 

 

6. TISZTÍTÁSI ÉS KONZERVÁLÁSI TERV

 

A kezelések szempontjából a kovácsműhely kellékeit célszerű tárgycsoportokra bontani. Hiszen nem feledkezhetünk meg arról, hogy habár a munkaeszközök zömének alapanyaga jellemzően a vas, a szerszámok egy kisebb része ugyanakkor fém és fa alkotóelemek kombinációjaként jött létre. Az utóbbi tárgyak kezelése folyamán különös körültekintéssel kell megválasztani a tisztítási és a konzerválási eljárásokat, hogy azok egyik összetevőt se veszélyeztethessék. Fa anyagú alkotóval rendelkeznek a kalapácsok, a számbeütő vasak, a fúrók, egy nyeles véső, egy patasimító, egy furdancs és egy patavéső. A lovak patkolásakor használt „pipa” ezeken túlmenően teljes egészében fából és kendermadzagból készült. A műtárgyvédelmi beavatkozások biztonsága és leegyszerűsítése érdekében gyakran célszerűnek látszik a fa és a fém alkatrészeket a kezelés időtartamára elválasztani egymástól. Ez a megoldás a kalapácsok tekintetében nagyrészt ezúttal is kivitelezhetőnek tűnik.

            A kalapácsnyelek és más fa alkotóelemek tisztításához enyhe mosószeres lemosás tervezhető. A többkomponensű, de nem szétválasztható szerszámok esetében eközben gondoskodni kell a fém részek vízhatlan bevonásáról. Tisztító eszközként különféle kefékre lesz szükség. A lerakódott korom, zsír és por nagy része gyökér- vagy körömkefével, a repedésekben ülő  szennyeződések pedig fogkefével távolíthatóak el. A száradást követően ajánlott a szúölő szerrel történő ecsetelés. A konzerválás érdekében méhviaszt tartalmazó bevonat felvitelére kerül sor. Az itt-ott fellelhető madzagok mosással tisztítandók.

            A korróziós termékektől borított fémtárgyak tisztítása vegyszerektől mentesen kerül megvalósításra. E mechanikus műveletek hatékony módszere a csiszolószerszámok használata. A durvább munkafolyamatokat fúrógépre szerelt műanyag sörtéjű korongkefével, míg a finom műveleteket marokcsiszoló segítségével végezhetjük el. A gépek által el nem érhető felületeket csiszolópapírral vagy orvosi szikével tisztíthatjuk. Mindeközben ügyelni kell a fa alkotóelemek rozsdaportól történő megóvására. A tisztítás fázisában a bevált drótkefék is jó szolgálatot tehetnek. A korróziótól mentesített vas alapanyagú tárgyakat passziválásuk érdekében csersavval ecseteljük. Konzerválásukkor grafitos kályhafénypor kerül felhasználásra.

 

 

 

 

A MUNKAFOLYAMAT LEÍRÁSA

 

 

7. TISZTÍTÁS

 

 

            Mechanikus tisztítás:

 

A kovácsműhelyből származó eszközök nagy darabszáma miatt a vasból készült szerszámok jelentős részénél homokfúvó berendezés alkalmazására került sor. A restaurátori gyakorlatban elterjedt eljárásra azért támaszkodhattam, mert a tárgyak megtartása a korrózió kiterjedt volta ellenére is jónak mutatkozott, állapotukat a beavatkozás nem veszélyeztette. A módszer segítségül hívását múzeumunk állományvédelmi ellenőre, Horváth Péter főrestaurátor is támogatta. A műveletet egy régi autókat felújító karosszérialakatos, a kéthelyi Kovács Zsolt segítségével sikerült végrehajtanunk. Az ilyen elhivatottságú mesterember tisztában van vele, hogy a múltból származó tárgyak esztétikai szépségének helyreállítása csakis a történeti hűség megőrzése mellett mehet végbe. A folyamat a karosszérialakatos műhelyben zajlott, a műtárgyvédelmi szempontok érvényesülését jómagam ellenőriztem.

            A homokfúvóval kezelt tárgyak a vártál jelentősebb utómunkálatokat igényeltek. A porrá zúzódott homok matt porrétege alatt a rejtettebb zugokban bizony még korróziós maradványoknak is sikerült meglapulniuk. Tekintetbe véve, hogy a homokfúvó berendezés működése az üzemeltető látási viszonyait igencsak korlátozza, ebben nem is találtam semmi kivetnivalót. Ezen túlmenően a homokszemcsék átmérőjénél szűkebb hajszálrepedések belseje természetesen szintén rozsdás maradt. A teljes tisztítás így csak drótkefe és marokcsiszoló alkalmazásával, hosszabb idő ráfordításával vált lehetségessé. A legszűkebb résekbe etil-alkoholt szivárogtattam, majd az oldott korróziót fogkefével távolítottam el.

            A tárgyak fennmaradó részét például a nyelüktől el nem választható kalapácsokat és más faalkotórésszel szerelt eszközöket fúrógépre illesztett műanyag sörtéjű korongkefével, marokcsiszoló géppel, drótkefével és orvosi szikével tisztítottam.

 

 

            Kémiai tisztítás:

 

Az eljárás műtárgyvédelmi okokból csak a fából készült alkotórészek esetében volt alkalmazható. A kalapácsnyelek és a többi fa elem meleg csapvíz alatt végzett lemosásban részesült. Ehhez a művelethez a német Frosch márkajelű termékcsalád semleges kémhatású tisztítószerét választottam. A hosszú idő alatt és hosszú idő óta lerakódott erőteljes szennyeződés meglepően ellenállónak bizonyult. A körömkefe segítségével végzett súrolás csak a harmadik-negyedik alkalommal hozott eredményt. A kalapácsnyelek repedéseit fogkefével tisztítottam meg. Az el nem választható fém alkatrészeket eközben vízhatlan csomagolással láttam el. A száradáshoz egy teljes hetet hagytam.

 

 

8. A FÉM ALKOTÓRÉSZEK KEZELÉSE ÉS KONZERVÁLÁSA

 

A tisztán fénylő tárgyakat csersavval (tannin) ecseteltem. A csersavat por alakból, denaturált szesz segítségével oldottam, majd desztillált vízzel higítottam. Mivel vákuumkeltő berendezéssel nem rendelkezem, a szer hajszálrepedésekbe történő felszívódásához több órányi időt hagytam. Néhány nap száradást követően a kovácsműhely vasból készült szerszámait „Columbus” kályhafénypor segítségével konzerváltam. Ennek megvalósításakor az első lépésben denaturált szesz, csersav, kályhafénypor és desztillált víz felhasználásával híg pépet kevertem. Ezt ecsettel és textíliával, valamint a repedések vonatkozásában fogkefével vittem fel a tárgyak felületére, illetve juttattam a nehezen elérhető részekbe. A csersav ismételt bekeverésére a művelet folyamán esetlegesen keletkező sérülések orvoslásának érdekében került sor. Számításba vettem, hogy a korábban kialakított csersavas bevonat megrepedhet vagy kisebb felületeken leválhat. Száradásukat követően a kezelt szerszámokat a kialakult grafitos fedőréteg vastagságának megfelelően puhaszőrű illetve erősebb szálú kefékkel fényesítettem. A barázdált felületű, recés tárgyakon itt-ott összegyűlt és lerakódott grafitcsomókat egy tű segítségével, óvatos mozdulatokkal távolítottam el.

 

 

9. A FA ALAPANYAGÚ ALKOTÓRÉSZEK KEZELÉSE ÉS KONZERVÁLÁSA

 

A munka ezen fázisa a szúölő szerrel történő ecseteléssel kezdődött. Ehhez a Supralux Xilamon elnevezésű szerét használtam fel. Az el nem választható fém alkotóelemeket újra védőbevonattal láttam el. A tisztítás során felfedezett rovarjáratok nyílásába fecskendővel juttattam be a folyadékot. A tárgyak száradása ismét egy héten át tartott. A fa alkotórészek ily módon befejezett konzerválása után a nyelezett szerszámokat ismét összeillesztettem. A leesésre hajlamos, lazán mozgó kalapácsfejeket savmentes papírból hajtogatott kicsiny ékekkel rögzítettem a nyélhez.

            A kártevők bejutásának megakadályozása után befejező lépésként a fa alkatrészek konzerválása is megtörtént. Ehhez benzinben oldott méhviasz vagy méhviasz-terpentin-lenolaj keveréket alkalmaztam. Ecsetelés után a felületek bedörzsöléséhez textíliát, a repedések mélyebb kezeléséhez pedig keféket használtam.

           

 

10. A MUNKA SORÁN ALKALMAZOTT EGÉSZSÉGVÉDELMI FELSZERELÉSEK

 

A korróziós termékek eltávolítása mindig nagyfokú porképződéssel jár. Elszívó berendezés hiányában a legerősebb légszennyezéssel járó műveleteket a szabadban végeztem el. Ezen túlmenően munkaköpenyt, légzésvédő maszkot, valamint az esetlegesen leváló nagyobb szemcsék ellen védőszemüveget viseltem. A mechanikus tisztítási fázisokban textil-, a vegyszeres eljárások  folyamán pedig műanyagkesztyűt hordtam. A grafitos kályhafénypor feleslegének kefével történő eltávolítása ugyancsak a szabadban, légzésvédő maszk alkalmazása mellett zajlott. A szintúgy előkészített hallásvédő fültok viselése egyetlen munkafázisban sem volt indokolt.

 

 

11. SZAKMAI TAPASZTALATOK ÉS AZ EREDMÉNYESSÉG ELEMZÉSE

 

            A restaurátori-konzervátori munkavégzést körültekintő becsléseknek kell megelőznie. Fel kell mérni a feladatok nagyságrendjét, a szükséges szerszámokat és kezelőszereket, biztosítani kell a munkavédelmi felszereléseket, az időt és a pénzügyi fedezetet. A gyugyi kovácsműhely tárgyainak kezelésekor döntő változást eredményezett, hogy a valóban rendelkezésre álló időkeret az előzőleg tervezetthez képest végül lényegesen szűkebb lett. Eredetileg teljes egészében önállóan megvalósítandó, mechanikus tisztításon alapuló módszert kívántam alkalmazni. A tárgyakat borító korróziót fokozatosan szerettem volna eltávolítani, az erősebb munkagépektől a finomabb kézi műveletek felé haladva. Ám az elnyert támogatás csak szeptember végétől vált elérhetővé. A szükséges munkaeszközök és vegyszerek beszerzése ily módon meghatározó késedelmet szenvedett, s a vállalások véghezvitelére sokkal kevesebb idő maradt. A határidő tartása külső közreműködő bevonását és homokfúvó berendezés alkalmazását tette szükségessé. Ez a restaurátori gyakorlatban szerencsére elfogadott és elterjedt megoldás lényegesen leegyszerűsítette és meggyorsította a munkát. Így a késedelem részben lefaraghatóvá vált.

            A pályázat 2015. márciusi benyújtásakor vállalt feladatok a megvalósítás 2015 októberétől mostanáig eltelt hat hónapjában mintegy 60 százalékban készültek el. A nagyobb méretű tárgyak száz darabot meghaladó állományából 70 kovácsszerszámmal kapcsolatos munkálatok sikeresen befejeződtek, a további 40 darab előrehaladott állapotban van. A 130 darab kisebb eszköz (fúrók, lyukasztók, menetvágó idomok, szegek) kezelése még nem kezdődhetett el. A költségek mindeközben a megszabott keretek között maradtak és a megvásárolt szerszámok illetve a kezelőszerekből képzett tartalékok néhány hónapon belül a teljes vállalás befejezését lehetővé teszik. Műhelyem a pályázati cél elérésére törekedve műanyag és fém csiszolókorongokkal működtetett fúrógéppel, gazdag szerszámkészlettel ellátott marokcsiszoló kisgéppel, satuval, fogókkal, kefékkel és ecsetekkel gyarapodott. A nem olcsó etil-alkohol, benzin, desztillált víz mellett a kimondottan drága csersav beszerzésére is lehetőségünk nyílott. Más, kisebb értékű vegyszereket illetve a szükségessé vált munkavédelmi felszereléseket (légzésvédő maszk, védőszemüveg, különféle kesztyűk) eközben saját forrásból biztosítottunk. A kedvező tapasztalatok eredményeként terveink szerint a homokfúvó szakemberrel létesített kapcsolat is tartós lehet.

            A munkálatok elvégzése közben még alapos előkészületek mellett is mindig számítani kell a nem várt problémák felbukkanására vagy a tervezés dacára bekövetkező hibákra. Az a felfogás, mely szerint a műtárgyvédelmi asszisztensek munkavégzése restaurátor művész irányítása mellett a legeredményesebb, nézetem szerint teljes mértékben helytálló. A mindössze egyetlen éves képzésben részesített szakember felkészültsége meg sem közelítheti egy valóban tapasztalt vezető ismereteit. Én szerencsésnek mondhatom magam, amiért a Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum Állományvédelmi Csoportjának főrestaurátora mindig a segítségemre volt. A Horváth Péterrel szinte naponta lefolytatott helyzetelemző telefonbeszélgetések rengeteg problémámat orvosolták. Gyakran derült ki, hogy a számomra aggasztó fejlemények az adott munkafolyamat természetes kísérőjelenségei.

            A mechanikus tisztítás vonatkozásában megállapítható, hogy a marokcsiszoló gépekhez furcsa módon (?) előnyösebb a kisebb darabszámú és mégis drágább csiszoló- és marókészleteket megvásárolni. A nagyobb darabszámmal kecsegtető készletek ugyanis sok kevéssé használható alkatrészt tartalmaznak és az értékesebbnek tűnő alkatrészeik élettartama sem kielégítő.

            A vegyszeres kezelések alkalmával a különböző alapanyagú tárgyalkotók elkülönítését körültekintően kell megvalósítani. A nem megfelelően záródó vagy sérülékeny csomagolás miatt beszivárgó vegyszer az érzékenyebb összetevőt könnyen károsíthatja, hatására legalábbis nem kívánt elszíneződés mehet végbe. Ilyen problémát okozhat például a fémek passziválására használt csersav és a fa alkotóelem legcsekélyebb találkozása. A saját kezűleg előállított vegyszerek egyszer már bevált összetételén nem szerencsés változtatni. Például az oldószer arányának növelése a hatóanyag koncentrációjának csökkenését idézi elő és az egyszer már elvégzett munkafolyamatot emiatt esetleg részben vagy teljes egészében meg kell ismételni. Mindez felesleges nyersanyag és időveszteséget okoz. Ugyancsak főleg a vegyszeres kezelések esetében roppantul lényeges betartani az olyan alapszabályokat is, mint hogy a tárgyakkal nem kísérletezünk és nem hagyjuk azokat őrizetlenül a kezelőszerben. Egy hajszálrepedésekkel átszabdalt kalapács estétől reggelig olyannyira megszívja magát a száradó csersavban, mintha műanyagba merítettük volna! A rendeltetésszerű bevonat helyett ilyenkor valójában szennyeződés keletkezik, amelynek eltávolítása nem tervezett időráfordítást követel meg.

            A túlságosan tömény kályhafénypor keverék alkalmazása is hasonló gondok forrásává válhat. A tárgyak hajlataiban, barázdáiban összegyűlő massza a megszilárdulást követően csak igen aprólékos munkával távolítható el, amely művelet ráadásul a csersav bevonatának sérülésével járhat. Emiatt az olyan egyenetlen felületű tárgyakat mint például a reszelők, egyáltalán nem szerencsés folyékony halmazállapotba kevert kályhafényporral ecsetelni. Az ilyen esetekben a légzőmaszk viselése mellett elvégzett, textíliával történő bedörzsölés a célravezető. A grafit nedvesített felhordásának hátránya még a száradás utáni anyagveszteség. A kefék a por legnagyobb részét eltávolítják, feleslegessé teszik. Igaz, ez a készítmény legalább nem nevezhető drágának.

            Számomra aggodalomra adott okot, hogy a kezelések időtartamára szétválasztott különböző  alapanyagú alkotóelemekből álló tárgyakat sikerül-e ismét összeillesztenem? Ám a megtisztított és kiszárított fa kalapácsnyelek végül minden nehézség nélkül beleillettek a fém kalapácsfejekbe, erőltetésre egyetlen alkalommal sem volt szükség. Azon is elgondolkodtam, hogy melyik munkafázisban végezzem el ezt az összeillesztést? Végül úgy döntöttem, hogy a fém alkatrész teljes kezelése, vagyis a grafitos bevonás után, ám a fa nyelek méhviaszos ecsetelése előtt végrehajtom ezt a lépést. Attól tartottam, hogy a fa síkos bevonata nehézségeket okozhat, illetve hogy a fém összetevők szennyeződhetnek.

            Amikor nagy darabszámú tárgycsoporttal dolgozunk, az egymásra épülő folyamatok előrelátó megtervezése szintén jelentős időmegtakarítást eredményez. Fontos, hogy a munkálatok adott szakaszában használt szerszám, kezelőszer vagy egyszerűen csak a feladat megoldásához szükséges férőhely csakugyan a rendelkezésünkre álljon.

 

 

12. MEGJEGYZÉS A SZAKMAI BESZÁMOLÓ FÉNYKÉPMELLÉKLETÉHEZ

 

A konzervátori, restaurátori munkát a tárgyakon elvégzett beavatkozások részletes dokumentálása kíséri. Lényeges rögzítenünk az egyes lépésekben végrehajtott kezeléseket és a bekövetkezett eredményeket. Ebből fakad, hogy a gyugyi kovácsműhelyhez hasonló nagy darabszámú tárgycsoportok gondozása közben sok száz fénykép keletkezik. 

 

 

 

 

 

 

Kelt: Marcali, 2016. március 23.

                                                                       Vidák Tünde                                    Nagy Csaba

                                                                    múzeumigazgató                    műtárgyvédelmi asszisztens



[1]Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia (Budapest, Gondolat Kiadó, 1960. évi negyedik kiadás) 113. o.

[2]Idézi Berkes Tünde: Egy kismesterség nagymestere című tanulmánya (Marcali, Lady János Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola, 1981) Oldalszám nélkül.

[3]Gömöri János: A kézművesség emlékei – Vasművesség. In: Magyar régészet az ezredfordulón. Főszerkesztő Visy Zsolt. (Budapest, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Telki László Alapítvány, 2003) 246. o.

[4]Jerem Erzsébet: A késő vaskor – La Téne-kor, a kelták. In: Magyar régészet az ezredfordulón. Főszerkesztő Visy Zsolt. (Budapest, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Telki László Alapítvány, 2003) 198. o.

[5]Idézi Gabler Dénes: Ferrariae et ars ferraria – A vas kitermelése és feldolgozása a római korban. In: A vasművesség évezredei a Kárpát-medencében. Szerkesztők Nagy Zoltán és Szulovszky János. (Szombathely, Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009) 47. o.

[6]Idézi Berkes Tünde: Egy kismesterség nagymestere című tanulmánya (Marcali, Lady János Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola, 1981) Oldalszám nélkül.

 

fotók: Ilácsa József

 

    Gyugyi Kovcs szerszmok eredeti llapot  20151028 0010       Gyugyi Kovcs szerszmok mhely foto      Kovcs szerszmok Fa alkotelemek 0019

  

 

 

     Kovcs szerszmok grafitos bevonat kialaktsa 0002         Kovcs szerszmok grafitos bevonat kialaktsa 0017

Aktuális időszaki kiállítások

A hónap műtárgya

Marcali Múzeumi Katedra