Ma 2017. július 23., vasárnap, Lenke napja van. Holnap Kinga és Kincső napja lesz.

Bernáth Aurél Galéria

A Bernáth Aurél Galériában a Marcali Múzeum állandó képzőművészeti kiállítása található, amely a neves festőművész hagyatékából készült, és szülőházának helyén látogatható. A Galériát egy, az 1930-as években épült Bauhaus stílusú villában találjuk, amely 1982-től Marcali város tulajdona, és helyi védettséget élvez. A névadó Bernáth Aurél festő, grafikus, művészpedagógus, Kossuth- és Munkácsy-díjas, érdemes és kiváló művész. 1895-ben született Marcaliban. 2013 óta a Marcali Múzeum üzemelteti a Bernáth Aurél Galériát. Az érdeklődők ízelítőt kaphatnak itt a művész erőteljes, ragyogó színekkel, vagy éppen finom pasztellekkel vászonra vitt táj- és életképeiből, nonfiguratív ábrázolási technikájából, valamint monumentális kompozícióiból. A kétszintes épületben 30 műalkotás, továbbá személyes emléktárgyak tekinthetők meg.

  • Bernth Aurl Fotk 016
  • Bernth Aurl Fotk 14sz 028
  • Bernth Aurl Fotk 21sz 029
  • Bernth Aurl Galria

 

Címe: 8700 Marcali Kossuth u. 25.
Tel: 85/510-520


A Bernáth Aurél Galéria nyitva tartása: Hétfőn: 13.00 – 16.00 óra között Szerdán: 13.00 – 16.00 óra között Pénteken: 09.00 – 12.00 óra között

Előzetes bejelentkezés alapján a Bernáth Aurél Galéria a Marcali Múzeum nyitvatartási idejében is látogatható. Csoportok számára tárlatvezetést előzetes bejelentkezés alapján biztosítunk. A múzeum óvodások, diákok számára múzeumi órákat, múzeumi foglalkozásokat is szervez.

A kiállítások megtekintése ingyenes.

 

ELFOGÓDOTT ELŐSZÓ

Mi az emlékezés? Ugráló foltok, avultak-ködösek, mint az álom?
Vagy gazdag kosár, benne gyümölcsök, barack,
szilva vagy szép körte a szőlőlevelek alatt?
Vannak emlékek, melyeknek ködfoltjaiban,
bárhogy erőlködünk, nem tudunk rajzot belelátni.
Másik fajtájuk viszont engedékenyebb.
Amint egyenként emelgetjük levéltakarójukat,
előragyognak a gyümölcsök, és mindegyik új meglepetés!
Néha az ember maga lepődik meg a legjobban.
– Semmis se ér – mondjuk az egyik ilyen emlékére,
s már éppen félre készülünk tolni, amikor egyszerre csak,
mint nyári éjszakában a szentjánosbogár,
mely hirtelen bekapcsolja villanytelepét, sugarat gyújt a sötétben. 

 

Egy régi fényképet nézegetve

 

            Marcali e történet idejében még falu volt, de járási székhely lévén, a megfelelő hivatalok rangosították. Volt elemi iskolája, „gyorssajtó”-ja (nyomdája), hetilapja, járásbírósága, főszolgabírója, katolikus és zsidó temploma és még grófja is: Széchenyi Pál, ha jól emlékszem. Kastélyának homlokzatán szép jelmondatként ez állt: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” Az épület jelenleg járási kórház.

            A falu rangosodását különösen három utcája mutatta, ahol a lassanként letelepedő orvosok, ügyvédek és hivatalnok-családok építkeztek. E házak, a falusiaktól eltérően, cseréptetejűek voltak és stílusukban nem mutattak már népművészeti elemeket. Kisebb-nagyobb lomhán művelt kert is volt mindegyik ház hátterében.

            A mi házunk a Kossuth Lajos utcában állt, egészen közel a falu végéhez. Ez az utca egy kisebb jelentőségű országútnak a szakasza volt, mely Boronka és Lengyeltóti felé vitt. Szépségét az a két jegenyesor adta, mely oldalait szegélyezte, s egész Boronkáig mint suhintás vágta ketté az eget. A két jegenyesor azóta is úgy él emlékemben, mint a föld sóhajtása az ég felé, s úgy hozzá is tartozik Marcalihoz, mint szerszámhoz a nyele.

            Ha valaha szépségre fogékony voltam, először e jegenyékre gondolok, mint nevelőre. Hogy a földről útnak kell lenni fölfelé, s hogy a földit röpíteni kell, ha emlékezetessé akarjuk tenni, ahogy ez a két jegenyesor adta első ízben a hangtalan leckét. Ez a zöld, gótikus katedrális, melyre az ég kékje borult tetőnek, szárnyalni engedte, sőt biztatta fölfelé a képzeletet, ami megszületett csodás oldalfalai között. A fák oly sűrűn sorakoztak, hogy ha az ember az országút közepére került, soruk, egy-egy oldalkilátást nyitó fa-köznyi rés után, tömör zöld fallá változott, mely tele volt zsizsergéssel, hol a széltől oly sajátosan billegő levelek zajától, hol verébcsiripeléstől. A jegenye a verebek igazi otthona. Magasan fészkelhetnek rajta és háborítatlanul, mert a fának nincs hasznos gyümölcse. S mivel izgágák és tömegben szeretnek élni, kedvükre alakíthatják a maguk zsibongó tőzsdei légkörét. Elevenségük még akkor is érezhető, ha röpülni egyet sem látunk közülük. Mintha pezsgő bizseregne a zöld katedrális falai mögött.

            A jegenyesor első fáját valamikor derékba törte egy nagy szélvihar. Tetején gólyapár ütött tanyát. Így a csodás zöld templomban az ő szárnyalásuk is áhítatot keltett, amint a boronkai patakról jöttükben, esetleg ezen a hosszú templomhajón át tartottak hazafelé. Fehér ruhájuk élesen elvált a fák zöldjétől, és méltóságteljes szárnycsapásaik mintha a szívnek valami öröklött, égő sebét hűsítgették volna.

            És az őrséget is ők adták az országút indulásánál. Hosszú csőrök, magas lábuk a fegyelem és szigor jelképének tűnt fel, és némaságuk még fokozta ezt a látszatot. Sokáig tudtak állni egyhuzamban, csak hosszú csőrük fordult erre-arra, mikor szétnéztek az alanti világ, a mező és a falu rendje fölött. Nem vették tudomásul az országúti emberek áhítatos tekintetét a fészkük felé, s az alattuk zsibongó verébhad örökös perpatvarára is a felső hatalom közönye áradt le viselkedésükből.

            Az országútat reggel és este egy időre elöntötte a falu csordája. János hajtotta a csordát és egy kutya. Reggel lassan ballagva tartottak Boronka felé, majd délután, a templomfal egyik távoli ajtaján, újra visszaszivárogtak a hajóba, hogy hazafelé jöjjenek. A porfelhő lassan föl-, majd leszállt.

            E templom csöndjét időnként csak a vonat sivítozása törte meg. A gép jó előre hosszú füttyökkel jelezte, hogy a falat áttörni készül. Kis mozdony s pár kocsi kotyogott át a nagy fütty után, de a bodor füst még sokáig ottmaradt a falak között, s alig lehetett elképzelni, hogy milyen beavatkozásra tűnt el a szemük elől – mintha önmagát ette volna meg.

            Így ment ez napról napra gyermekkorom éveiben.

 

Házunkat röviddel az egybekelésük után vásárolták a szüleim. Elég nagy volt, hat szobájával, amihez egy udvarra néző, fedett veranda csatlakozott.

            Körülbelül másfél holdnyi kert is tartozott a házhoz, a felét parkosították. Hatalmas fenyők és diófák álltak árnyas, bokron ösvények mentén. De nem hiányzott a „grupp” sem, az akkori időknek ez a sajátságos találmánya, a tíz méter átmérőjű, lapos, kerek dombocska, sűrűn tele rózsafával. Úgyszólván minden hasonló családi ház kertjében volt ilyen „grupp”, s ami vele járt, ugyancsak minden házban egy erős rugójú nyesőolló, melyet a ház gazdája – kesztyűfelhúzás után – a vadhajtások megrendszabályozására időnként előszedett. Nyíltak is a rózsák szakadatlan! Apám időnként behozott egyet anyámnak. – Atala! – kiáltott ilyenkor – nézd, milyen szép ez a tearózsa!

            Néha még harmatcsepp is volt a virágon, s ez anyámat meghatotta, úgyhogy kis nézegetés után a rózsát hajába tűzte. Vázákban nálunk sose volt virág. Nálunk, mint egyebütt, a szobában pálma állt.

            Divatos növény volt a pálma. Értelmetlenül terpeszkedett az ebédlőben, betöltve a szoba negyedét. Nem nőtt, nem fogyott, nem virágzott, nem sárgult, csak egyforma zölden állt. Időtlen volt, néma szörny, mely állandóan tű-hegyes leveleit meresztette ránk. Nem hajladozott, merev-mozdulatlanul csak itta a vizet. Reggelre por lepte be. Ilyenkor bal tenyerünkre kellett fektetni egyenként leveleit, hogy a jobb kezünkben tartott törlőronggyal óvatosan visszaadjuk olajos csillogású fényét. Szél sose érte, tehát csak ilyenkor mozgott – általunk. Különben, mint egy tüskés rém, mereven nézte, hogy mi történik a szobában.

            De még vissza kell térnem a grupphoz. Első családi fotográfiánk ugyanis ott készült, a rózsakertben. Négyen vagyunk rajta, szüleimen kívül én és Géza az öcsém. Négyéves lehettem akkor, az öcsém kettő. Én éppen egy székre helyezett hatalmas Corpus jurist nyitok ki, amint a fényképész felvétele elkattant. Apám a hátam mögött állt, fején Girardi kalap, jobb kezét anyám vállára teszi, balján pedig egy szál rózsát tart.

            Vajon miért vittük ki a Corpus jurist a rózsakertben? – ezt kérdem elsőnek, ha így, kutató szemmel visszamerülök a múltba, melyet megmerevített a fénykép. Mint egy céhjelvény fekszik ott, a család előtt, ez a hatalmas – legalább tíz kilós – könyv. Bal kézzel emelem fedőlapját, mintha utat kívánnék hagyni a könyvbe szorul Jognak, amely most már, a rózsakert fái között átillanva, remélhetően szétterjed az egész világon. Apám nem figyel e dzsin szökésére, ő a rózsát tartja, s anyám feje fölött a távolba néz. Erős bajusza és nyírt szakálla van.

            Anyám teljes gálában egy széken foglal helyet. Látszik, hogy a legszebb ruháját vette fel erre az alkalomra. Röppenő szalagokból összeállított kalap ül fején – azaz inkább csak libeg ott -, mint a lepke a virágon. Anyám dereka alig három-négy arasz, annyira össze von fűzve. Szoknyája földig ér, még a cipője se látszik. Nagyon fakult a kép, édes arcát alig tudom kivenni. Valami szerény gyámoltalanság is látszik rajta, mint aki néz, csak nem tudja, mit lásson, vagy mint akit felkértek, hogy húzza fel legszebb ruháját, s most nem tudja, mint kezdjen ezzel az ünnepélyességgel itt, a tüskés rózsa-birodalomban.

            Apám tekintete olyan, mint egy múlt századi Afrika-utazóé, merész és vállalkozó. Anyám maga a szelíd kedvesség. Keresem: miről volna itt leolvasható a tragédiájuk, amely a fénykép készülte után tizenkét évre bekövetkezett?

            Semmi nyom. Egy boldog családot látok. 

 

Részlet Bernáth Aurél: Így éltünk Pannóniában című művéből

Aktuális időszaki kiállítások

A hónap műtárgya

Marcali Múzeumi Katedra